Akkor fussunk! 1.

Már jó pár kört letaposott a kihalt utcákon. Nem szeretett a kampusz futópályáján, sem pedig a folyóparton kocogni, mert valakivel tuti összefutott olyankor. A városban volt a legjobb ilyenkor, hisz sehol egy árva lélek, a boltok épp, hogy csak nyitottak. Szerette végignézni, ahogy fokozatosan felébredt minden. Szerette a kávézókból, éjjel-nappalikból kiáramló sápatag, néhol színes neonfényeket, amik vekkerként hatottak álmos szemeire. Egy könyvesbolt után elhaladva remegő kézzel a fülhallgatója jobb dugaszának zsinórjához nyúlt és a pluszjellel ellátott gombot nyomogatta, hogy jobban átjárhassa a dal ritmusa. Nem az ő stílusa, tipikus elektronikus sláger, de tökéletesen diktálta az iramot. Sokáig nem is tudta, milyen zenét hallgasson, mindig a sajátjait váltogatta, mígnem - a már ex - szobatársa nem töltött le telefonjára párat.

Egy zebra előtt, még a járdán leguggolt, hogy beköthesse a már kissé viseltes piszkosszürke edzőcipőjét. Régen futott reggel, ezért az izomrostjai közé befészkelt a láz, kínozva ezzel Jeong Gukot. Próbálta figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, közben combjának fehér bőre alatt azért meg-megfeszült a hús. Később jobban meg fogja szívni, de most csak rugózott párat a lábaival. Mikor a jelzőlámpa zöldre váltott, Jeong Guk halántékára tapadó sötét tincsek, és az izzadságcseppjei is fürödtek a fényben. Aprót körözött vállaival, majd sprintelve célozta meg az egyetemet.

Ahogy a horizontvonalon apránként feltűnt kollégiumának az épülete, egyre többet látott belőle. A szobák nagy részben sötétek voltak, de néhol világítótoronyként bocsátották ki a sárgás villanykörték játékát, mutatva az utat. Az épület földszintje úgy világított, mintha csak arra esküdött volna fel, hogy megvakítsa az összes koránkelőt. Mikor a fényárban úszó betonlépcsőhöz ért lehúzta kapucniját, majd bedugta hűvös, nyirkos kezeit az egyetemi címerrel ellátott cipzár nélküli mackófelsőbe, és felkocogott. A kapuban előhúzta azonosítóját, a mágneses beléptetőhöz nyomta, mire az kattant egyet. Csak akkor rakta el a kártyát, amikor a második ajtón is túljutott.

A hatalmas csarnokban a hatalmas szobanövény mellett duruzsoló automatához lépett, majd átkozta magát, hogy nem hozta a tárcáját. Eszébe jutott az irattartójában lapuló pár ötszázwonos és kiügyeskedte az igazolványa mellől azokat. Hüvelykujjával nyomta be az ezüstös érmét a szűk lyukba, ami fémes koccanásokkal pottyant a többi közé. Jeong Guk némi hezitálás után hosszúkávé mellett döntött, nem sokkal később repülő csészealjakat megszégyenítő zajjal kelt életre az ósdi masina. A fülsértő hangzavarra bármelyik elsőn lakó társa felébredhetett és leüthette volna Jeong Gukot, amiért hat előtt nem sokkal már a holtakat is életre keltette. Az egész búgást-csipogást tetézte a kávé elkészültét jelző dobhártyaszaggató sípolás, amit csak a világos előcsarnok hallhatott és verte vissza a falairól. Még a portásfülkében bóbiskoló, ritkuló hajú férfi sem riadt fel munkaidei hortyogásából, pedig még a hőskori rádiója is recsegve bömbölte a két zenei óra közötti reklámsávot.

Egyik kezében a gőzölgő cukormentes kávé volt, a másik a zsebében a telefonját markolászta. A járólapokon végigdobogva ért az ajtóhoz, amit a könyökével nyitott ki. Időközben előkerült a telefonja, már görgetett is a zeneválaszték között. A kacskaringós járdautakkal nem törődve jelentősen lerövidítette a folyóhoz tartó útját.

A harmatos fű kellőképpen eláztatta a bokáját szorító nadrágot, s Jeong Guk nem győzte vakarni viszkető tagját. Miután átugrott a derékmagasságban lévő vörös téglafalon, lehorzsolva kezét a lépcsősorhoz vette az irányt, majd mikor odaért, lehuppant az egyik fokra, maga mellé rakva a műanyagpoharat.

A hömpölygő víztömegben kacsák úszkáltak, vagy a parton lévő kavicsos-homokos résznél tapicskoltak össze mindent. A madarak után egy vélhetőleg egyetemista társa szelte a zöld folyót. Erős kezeivel magabiztosan forgatta a lapátot, hosszú, inas karjai széles vállba torkolltak. Még a sötétkék polárpulóvere is kiemelte sportos alkatát. A felsőjének nyakáig ért festett, hideg tónusú barna haja.

Jin már ötkor a hajóház lakatjával matatott, hogy kihozhassa a partra kajakját. A folyón kiválasztott körülbelül kétszáz métert és azon a távon körözött vagy egy órája. A lába már teljesen merev és zsibbadt volt, ujjai hidegek voltak, hiába volt szigetelve a hajó belseje. A csuklóján lévő kopott szíjú óra szerint hat után nem sokkal egy az egyetem emblémájával ellátott pulcsiban lévő srác ugrotta át téglafalat, majd leült a hatalmas fokokkal rendelkező lépcsősorra. Mellette vélhetőleg koleszos, vízízű kávé foglalt helyet.  Már a borzalmas lötty látványától is kirázta a hideg, de a fiú – Jin nagy meglepetésére - fintor nélkül lehajtotta pár korttyal.

Eszébe jutottak a reggeli kapkodások, ahogy előadás előtt negyed órával valaki felriadt és egymást taposva rángatták magukra a talált göncöket. Amikor karikás szemekkel, de az energiaitaltól még mindig felvillanyozva nyihogtak a kollégium földszintjén, közben túlharsogták a másik csajozós sztoriját. Ahogy küldték egymásnak a zárthelyi dolgozatra az anyagot, mentek be egymás órájára és írták alá a katalógust. Ho Seok minden reggelinél elélökött egy ugyanolyan undorító barna löttyöt, amit a parton didergő srác ivott meg néhány pillanattal ezelőtt. 

Jeong Guk egyenesen a másik szemébe nézett, aki hunyorogva pillantgatott felé, miközben az ölébe tette az evezőt. Jin így csigalassúsággal vánszorgott a holtágon. A kajakos haja kis híján ívelt szemeit verdeste, de egy szellőcske kisöpörte arcából. Jin száznyolcvan fokos fordulatot tett a csónakjával, majd a folyó túloldalára irányította, ahol selytelmes ködbe burkolózó pavilonok bújtak a sárguló lombkoronájú, szürkésbarna kérgű fák között. Na, meg az egyetemi csónakházak és egy családi üzemeltetésű hajó, ami kávézó volt. Jin még egyszer a másikra nézett, aztán a partra vonszolta kajakját, beleoperálta a lapátot és a vállára kapta.

×××

A délelőtt sem tért el a megszokottól: eszeveszett jegyzetelés, kényelmetlen pad, elzsibbadt fenék. Jeong Guk szorgalmasan körmölt minden egyes szót, ami a professzor harsogott, míg szaktársai csak hébe-hóba, csak vázlatpontokba szedve kanyarintottak valamit a füzetekbe. Egyik notórius alvó fiú éppen a papírköteget próbálta elkérni tőle, de ő kitartóan szorította mellkasához. Loholt utána, mint valami pincsi nem törődve a szembejövő forgalommal, meg ahogyan a vállának ütköztek és egyesek szájából kicsusszant pár szitokszó. 

- Na, légyszi-légyszi. Fizetem a mai ebédedet! Csak engedd, hogy lefotózzam!

 Állandóan fogdosta Jeong Guk vállát, igyekezte a másikat megállítani, esetleg szembefordítani magával, de a másik makacsul csörtetett előre és vágta át a diáksereget. A társadalomtudományi kar épületéből kilépve sietős léptekkel taposta a napszítta gyepet, hogy időben odaérhessen az étkezdébe. Már kezdte kiakasztani a zaklatója, de amaz ugyanolyan vehemens lelkesedéssel követte szaktársát. 

 De nem mert szólni, inkább engedte, hadd gyűljön magában a lávaként fortyogó düháradat. Már a hócipője tele volt ebből a kis mitugrásztól, ahogy pattogott körülötte és nem fogta fel, hogy a nem az nem. Jeong Guk érezte, ahogyan a nyakában lévő erek borzasztóan nagy erővel lüktetnek, az arca kipirul és eltompul a feje a nyomástól. Lassan már azt vette fontolóra, hogy elfut a fiú elől, akinek még a nevére sem volt kíváncsi.

 Az ebédlő csordultig tele volt hangoskodó, nevetgélő és csámcsogó hallgatóval. A fém evőeszközök neki-nekikoccantak a tányérokhoz, ennek egyvelege fülsértő kíséretet adott a megannyi párbeszédnek. Mint valami nyüzsgő, királynőjét vesztett termeszvár, ami csak arra várt, hogy a pattanő feszültség robbanjon, aztán kitört volna a harmadik világháború.

Egy teremnyi káosz, sóhajtotta Jeong Guk. 

De nem a menza felé vette az irányt, hanem a büfé felé, hogy elkerülje a tömeget és a követőjét. Legalábbis minden erejével a két dolog megvalósításán volt. Hiába csábította a nosztalgikus emlékeket idéző étkezdei kaja illata, az aznapi étlapot prezentáló hanyagul mosott tálcatömeg, ő inkább valami nulla tápértékkel rendelkező nyúltápon gondolkozott. Amikor kiválasztott egy csomag rizsszeletet, és adta volna oda pénzt, szaktársa kiverte a kezéből a marék aprót és a két papírt, amik csörögve gurultak szanaszét az ócska kövön.

Ekkor Jeong Guk lecsapta a krémszínű pultra a jegyzeteit, elvette az ebédjét, hogy aztán hátat fordítva távozzon az épületből. Igen, a másik győzött. Nála rámenősebb, idegesítőbb szaktársat nem is kívánhatna az ember, mint az, aki még mindig hűséges kutyaként követte.

Felhúzta szemöldökét, fújtatott egyet, majd szembefordult a magasabbikkal:

- Na, mi van, pincsi? Nem elég a jegyzet, az aurámat is szét akarod barmolni? - nyújtotta előre és rázta meg fejét, hogy a másik arcába hajoljon.

 De Ho Seok némán állt, csak nézte Jeong Gukot ledöbbenve. Ez a kissrác nem semmi, ha így ki tudott akadni ilyen kis semmiségen. Már a szemeszter elejétől kezdve figyelte. Mindig ott volt órakezdés előtt, némán unott arccal várta az előadás kezdetét, azonban sosem trécselt olyan semmiségekről, mint beadandó, előző esti ereszd-el-a-hajamat. Itta a professzor szavait, végig a füzete fölé görnyedve szorította görcsösen a tollát, szövegkiemelőjét, vagy éppen ami kellett és kapart ezerrel. Az ebédlőben is pár perc alatt bevágta az aznapi kaját, aztán már ment is. Soha senkivel nem látta még beszélgetni. Sajnálattal ötvözött szánalommal nézett le Jeong Gukra, aki még mindig mereven bámult rá, hátha rá tud ijeszteni Ho Seokra.

A kincset érő jegyzeteket a bal karjára helyezte, hogy kezet nyújthasson a másiknak.

- Ho Seok. A pincsi nem jön be, pedig elég sok becenevet aggatnak rám. - mosolygott a másikra összeszűkült szemekkel.

 Jeong Guk még mindig szikrázó szemekkel méregette a másikat, de nyugalmat és békét remélve gyorsan megragadta Pincsi kezét, majd megrázta azt. Már épp köszönt volna el, de Ho Seok nem tágított: megkérdezte, szeretne-e együtt enni vele. Jeong Guk még mindig nem bírta a képét, viszont az eddigi két és egynegyed szemeszternyi idő alatt ő volt a második ember, aki magába forduló és bunkó stílusa ellenére is képes mellette maradni tíz percnél tovább. És ezt ő nagyra értékelte, mert nem volt Ho Seoknak muszáj vele maradnia, hisz az órai anyagot már elkérte. Szinte várta, mikor röhögi képen a vele szemben álló és megy el mellőle.

 Jeong Guk megrándította vállát, majd mosolyogva bólintott. Ho Seok maga elé engedte szaktársát, és kiérdemelve becenevét követte őt. Ahogy felértek a melléképület lépcsőjén, tengernyi ember özönlött ki. A tömeget papíráradat kísérte: megannyi kézben megannyi fénymásolat, azonban egyikjőjük sem tudta kivenni, mit ábrázol a kép. Átpréselték magukat a kapun, mikor egy nyurga, szőkített hajú srác ragadta meg Jeong Guk karját. Lapos arca és duzzadt ajkai igen komikus külsőt adtak neki, de nem volt csúnya. A másodéves csak akkor próbálta meg kirángatni a szorításból tagját, mikor felfogta a helyzet súlyát. Őt akkor és ott meg fogják verni, csak úgy indok nélkül. Legalábbis ezt sugallta a nyakigláb fiú izzó tekintete. Ám a várt ütlegelés elmaradt.

- Ha ezt - nyomott a kezébe egy lapot, amit mutatóujjával megkocogtatott, így adva nyomatékot szavainak - látod, feltétlen értesítsd a hátoldalra írt számot.

 Jeong Guk nagyothallónak érezte magát, hisz a szőke alig mozgatta ajkait és csak mormogott, minta másnapos lenne. Karikás szemei, borostakezdeményes arca és poshadt izzadtságszaga erről árulkodott. 

Mire felfoghatta volna, hogy mi történt, az adományozónak már csak a loboncát tudta kivenni a hömpölygő tömegből. A papírra lenézve majdnem elröhögte magát: egy fekete-fehér fenék szerepelt rajta. A lap sarkában valami webkamerás szolgáltatás logója virított. A túloldalon egy egyetemi e-mail cím szerepelt meg egy telefonszám. Hitetlenkedve meredt a lapra, majd szemeivel megint a tömeget vizslatta, bár tudta, vajmi kevés esélye van utolérni az illetőt. Ez most komoly? A gólyaszivatás időszaka már rég lecsengett, ráadásul ő nem is elsős. 

- Ennyire szecskás fejem van, hogy elsőévesként kezelt az a ficsúr? - fordult társához Jeong Guk. - Milyen béna szívatás ez? Komolyan elvárja tőlem, hogy minden csaj seggét megbámuljam?

Ho Seok csak kis híján nem nevette el magát Jeong Guk teknősszerűen előrenyújtott nyakán, felhúzott felsőajkain és hunyorgó szemein. Ám tudta jól, ez egyáltalán nem kandikamerás átverés: az egyetemen van egy lány, aki a mostani félévben élő adásban táncol lenge öltözetben. Őt keresi többedmagával. Vagyis a férfinemű hallgatók tetemes része kíváncsi, ki olyan merész, hogy ilyet megcsináljon, ugyanis ezért nem csak fegyelmi járna, hanem egy holtbiztos kicsapás. 

- Szecska mester, dobd azt a francot ki, aztán gyere enni, mert az a rizsszelet nem valami biztató! - mutatott le Jeong Guk kezében lévő csomagra. 

 Ho Seok nem törődve a másik lomhaságával megfogta a menza fémkeretes üvegajtaját, aztán becaplatott a tömeg közé. Mire Jeong Guk észbe kapott, újdonsült társa átjutott a melléképület előcsarnokán, ahol asztaliteniszek, na meg mosdókra nyíló ajtók voltak. Rendszerint itt múlatták az időt azok, akik fittyet hánytak a zéhákra és a szakdolgozatokra, esetleg brahiból kizárták őket a szobájukból,  konnektor mellé kényszerülve töltötték a mobiljaikat. 

Az ebédlő csak kicsivel volt üresebb. A tálcákkal várakozó, unott arcú libasor csigatempóban haladt, mert a csipet-csapat elején pár lány gondosan megválogatta, mit is esznek. Jó, hogy nem számolgéppel adják össze a kalóriákat! Persze Ho Seok ismerte a konyhán dolgozó scrácot, így protekcióval simán túljutottak az egész procedúrán, megkímélve magukat az idegtépő várakozástól.

- Sun Woo csak azért tanulhat itt, mert az apja valami igen nagy fej egy chaebol-cégnél. Eléggé gázos a csávókám, nincs olyan félév, hogy ne legyen fegyelmije. A kis mokiszagú Casanova! - tartott félperces nosztalgiát hátra-hátrapillantva társára. 

Egy falhoz közeli asztalhoz ültek, Jeong Guk a sarokban huppant le a gagyi, rozoga székre, pedig Ho Seok nem akar úgy enni, mint egy megbüntetett öt éves, de nem akarta szóvá tenni a másik előtt.

- Amúgy, te... hogy is hívnak? - meg sem várta, míg lenyeli azt a pár falatot, úgy evett, mint egy éheztetett kutya.

Szájából szerteszét fröcsögött a marhaszeletről származó szójaszószos pác, amit Jeong Guk diszkréten letörölt alkarjáról. Lassan azon volt, hogy fertőtlenítővel átitatott kendőkkel járkál, ha tovább fogja zaklatni őt a vele szemben ülő. 

- Jeong Guk. Jeon Jeong Guk. - mondta ezt pár korty után. 

- Ah, ezt de menőn mondtad. - terült szét egy vigyor Ho Seok arcán. - Fapofa, meg minden és Jeans Bondosan benyögted.

Te jószagú..., gondolta Jeong Guk. Elfojtott egy fájdalmas grimaszt, bár megrezdültek vonásai, remélte, Ho Seok azt hiszi, csak nem ízlik neki az étel. 

- Az James, nem pedig Jeans. Láttál te már egy filmet is?

 Erre Pincsi nekiállt közveszélyes mozdulatokkal hadoválni mindenféle akciójelenetről, majd' kibökte saját szemét a piszollyá formázott ujjaival, de Jeong Gukot sem kímélte a nyáltengerrel kevert hangeffektekkel. Egyre méllyebbre süllyedt az eleve nem tapadós felületű lakkozott székben, igyekezett beleolvadni a környezetébe azt sugallva: ő nem ezzel a félkegyelművel evett.Szerencsére az egyetemta társaik már megszokhatták Ho Seok érdekes természetét, mert egy futó pillantásnál többet nem is intéztek feléjük. 

 Ám Jeong Gukban ott motoszkált egy gondolat: vajon csak azért lóg vele az eszement fiú, mert nem akarta túl egyértelművé tenni a jegyzetei eltarhálását? Esetleg valami idióta fogadás, aztán mire azt hinné, hogy barátok, gúnyolódna egy sort a szerencsétlenségén és magára hagyná? Mert vele csak tavaly barátkozott pár ember, az is csak azért volt, mert a gólyatáborban sokat segített mindenkinek és nyitott volt mindenféle új kapcsolatra. Aztán elszállingóztak mellőle az emberek, s arra ébredt, hogy egyedül issza azt a pocsék kávét minden egyes reggel. 

Eddig jóízűen ette a húst, de hirtelen száraznak és darabosnak érezte a szájában, lenyelni sem tudta. Nyelvével oldalra tolta a mócsingot, nyögött valami elköszönés-félét és magára hajta Jeans Bondot egy jelenet közepén.